Ez az írás egy kicsit arról szól, milyen embernek tartod magad. Egy kicsit pedig arról is, hogy ez miként változik az idő tükrében. Úgy is mondhatnám, az énképed kialakulásáról és változásáról beszélünk. Nem végletekig részletesen, és nem is részletekig véglegesen, csupán érintőlegesen.

Rögtön az elején jól megszületünk. Tiszta lappal kezdünk, ez teljesen egyértelmű, hiszen nincsenek még bűneink, hibáink, terveink, céljaink - nincsen semmink, csak egy anyánk meg egy apánk, és a hozzájuk tartozó egyéb dolgok. Nagyszülők, testvérek és egyéb rokonok - mondjuk úgy, hogy család. Egy bölcső vagy kiságy egy házban, amiben élünk, amely egy városban, faluban vagy egyéb hasonló helyen található, amely egy országban fekszik. Mondjuk úgy: otthon. Mindezek a körülmények meghatároznak nagyon sokmindent az életünkben - azonnal. Így mindenkinek másféle tiszta lapja van. 

Aztán vannak még génjeink. Most nem csavarodnék bele a dezoxiribonukleinsav rejtelmeibe, csupán azt szeretném mondani, vannak "hozott" tulajdonságaink, jók és rosszak, mindenféle képesség, hajlam és tehetség, belső erőforrás, amely eleve adott, talán anyánktól kaptuk, vagy apánktól, vagy rajtuk keresztül egyéb ősibb szüléktől. Szóval a tiszta lapunk tényleg tiszta, de nem teljesen biankó. Kinek sima, kinek vonalas, nem beszélve a négyzetrácsosról.

Ha már itt tartunk, szeretném felhívni a figyelmet a hozott dolgokban rejlő lehetőségekre és veszélyekre. A lehetőségeket ki kell használni. Ha nagyszerű a hallásod (he?), akkor megteheted, hogy zenei pályára lépsz, de azt is hogy nem. Én azt gondolom, érdemes kihasználni, hogy van, amiben eleve jó vagy. Amit könnyen tanulsz.

Ugyanakkor nem hiszek az antitálentumban. Azt gondolom, BÁRMIT meg lehet tanulni. Nem hiszek a nyelvérzékben, a begyepesedett tanárokban és az előítéletekben. A tanulásban hiszek, a szorgalmas gyakorlásban, az új dolgok kipróbálásában és a lehetőségek kihasználásában. 

És ha már eljutottunk a tanulásig, akkor ideje észrevenni, hogy az iskola az a hely, ahol direkt próbálják a fejünkbe verni azt, ami természetes úton is beszivároghatna oda. Folyamatosan tanulunk, születésünk pillanatától fogva. Ekkor kezd el kialakulni az énképünk, vagyis az, hogy milyen embernek tartjuk magunkat. Kezdetben mindent saját tapasztalatukra építünk, és arra, amelyet néhány fontos ember mond vagy mutat nekünk. Ha a szüleid megdicsérnek, az szebbé és jobbá teszi az énképed. Ha összeszidnak, attól talán kevesebbnek gondolod magad. 

A gyerekkor alapvetően formálja azt a képet, amely saját magadat ábrázolja. Ahogy eljön az óvoda és az iskola ideje, hatalmas dózisban ér minket mások véleménye, minősítése saját magunkról. Kiderül, hogy egy egytől ötig terjedő skálán lehet értékelni magunkat, s a jó és rossz dolgok piros és fekete pontokban ölthetnek testet. Egyes felnőttek néhány mondattal képesek egy életre dobozba zárni a lehetőségeinket. Néhány tanár szeretettel nevel, mások jól irányzott rúgásokkal. Kinek mi jut ki, és ki hogyan reagál ezekre? Nem mindegy, hova kerül a gyerek.

Mire felnövünk, egészen összetett és szilárd énképpel rendelkezünk. A szerencsésebbek tudják, hogy miben jók. A kevésbé szerencsések azt tudják, hogy miben rosszak.

Küzdelem

Az énképünk, ha nem pozitív, akkor nem igazán lehetünk boldogok. Elindul egy örökös küzdelem a változásért, hogy mégis jók legyünk. Megmondták, hogy sosem lesz belőlem senki, de én akkor is valaki akarok lenni. Engem nem szeretnek a nők, de én akkor is szeretem őket. Nincs esélyem, hogy boldoguljak, mégis boldogulni akarok. Ítéletek és előítéletek szorításából próbálunk szabadulni, és megvan rá az esélyünk, hogy sikerrel járjunk. Sajnos az is előfordulhat, hogy feladjuk ezt a harcot, és elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Kicsinek, gyengének, csúnyának, szegénynek, szomorúnak vagy mérgesnek. A helyzet olyan súlyos lehet, hogy sosem változik meg. Ez baj. A franc essen bele.

Adj esélyt magadnak!

Ez a cikk nem a feladásról szól, hanem a pozitív változásról. Mindig tovább tudsz lépni, és sosem kell beletörődnöd abba, amit mások mondanak, sőt, s a saját tapasztalataid sem lehetnek örök érvényű bilincsek. Az emberek sokszor ott követik el a hibát, hogy egyenlőségjelet tesznek a múlt és a jövő közé.  Gyerekkoromban félénk, bátortalan, jelentéktelen gyerek voltam. = Félénk, bátortalan és jelentéktelen felnőtt vagyok és az is maradok. Ha eddig nem tudtam megváltozni, akkor ezentúl sem tudok.

Na, látod, ez a nem mindegy. A bazi nagy egyenlőségjelet a múlt és a jövő között ugyanis a jelenben tudod eltörölni. A múltban egy szerencsétlen alak voltam. Most, a jelenben meg fogom változtatni a viselkedésem, és a jövőben sikeres és magabiztos felnőtt leszek. Megmondjam, mi kell ehhez? Nos, igazából semmi. Csak az, hogy megtedd. Hogy te is így gondold.

Amíg élsz és dobog a szíved, addig változhatsz. Sosem mondhatja meg neked senki, hogy miben higgy és mit gondolj magadról. Csak és kizárólag a saját döntésed, hogy mit teszel a jelenben.

Légy bátor, és próbálj ki új dolgokat. Adj magadnak esélyt, gondolkozz nagyban, és ne félj, mert a kudarc nem létező fogalom, csak és kizárólag visszajelzés létezik, amelyet a saját épülésedre és fejlődésedre használhatsz fel.

Erre a hétre azt kívánom neked, ismerd fel a lehetőségeidet és kezdj el hinni magadban. Ez szerintem egészen jó program, nem?

  • Hát így jártam. Mire magamtól eljutottam saját megbecsülésemig, egy húsz évvel fiatalabb megmondja a módját. Köszönöm a megerősítést! Gyula

  • Kedves Tibi!

    Mindig nagyon elgondolkodtatóak és megindítok az írásaid. Az én életemnek óriási lendületet adnak. Nagyon várom a hétindítókat. Csak így tovább!

    Köszönöm

    Zoli

  • Kedves Tibi !

    Egy könnycsepp nélkül nem lehet végig olvasni .

    Köszönöm .

    Éva

  • {"email":"Email address invalid","url":"Website address invalid","required":"Required field missing"}
    >