Hét bátor zabszem

Erre a hétre valami olyasmit szeretnék neked adni, ami csupán engedi, hogy azt csináld, ami jelen helyzetedben a legfontosabb. Nem lesz kreatív írás-gyakorlat, sem lépegetős NLP, és a boldogság 10 titkát is csak a jövő héten árulom el. Most inkább egy történetet küldök, egy metaforikus mesét, amely alatt egészen pontosan azt értesz majd, amit akarsz. Sőt, még értened sem kell, hiszen a sugallatok között a legerősebbek többnyire láthatatlanok. És persze az is lehet, hogy nem.

Ezen gondolatok oly mérhetetlen bizonyossággal bírnak, hogy megcáfolásukra kísérletet tenni hasztalan volna, nyugodtan belekezdhetünk hát a mesébe.

Utazott egyszer egy zacskó zabszem egy néni szatyrában. Rózsi néninek hívták, és ő is utazott, épp kerékpárján tekert haza kicsiny virágos háza felé. A kicsiny virágos ház nem utazott sehová - ő volt az egyetlen.

A néni tapasztalatokkal, izgalmakkal, felfedezésekkel, örömökkel és unokákkal teli élete - noha rendkívül tartalmas - nem jelenik meg a történetben. Túl nagyszabású volna, koncentráljunk helyette valami apróbbra, mondjuk, itt vannak ők:

A zabszemek

A zabszemek már jó ideje várták, hogy valaki elinduljon velük, úgy két hete csomagolták őket, így volt idejük megismerni egymást. Több, mint háromszázan voltak, akadt köztük mindenféle. Voltak, akik szívesen tömörültek a többiekkel, ők egy-egy kisebb csomóban gyülekezve egész nap csak aludtak.
Mások folyton pörögtek. Ezek a tömörülésből egyszerűen kiperegtek.
Néhányan pedig folyton pattogtak, mint a kukorica.

Vegyes társaság volt ez, egy dologban azonban egyetértettek.
A zabszem élete legjobban abban teljesedhet ki, ha új életre sarjad.

Az optimisták most abban reménykedtek, hogy a néni kertjébe kerülnek, s boldogan növekedhetnek a Nap alatt.
A pesszimisták attól féltek, hogy sütemény lesz belőlük, vagy ami még rosszabb, előtte darálóba kerülnek.

Rózsi néni el akarta őket ültetni, de ezt nem tudták. A pattogós fajták izgatottan mocorogtak a zacskóban:
- Menjetek arrébb! Nem látok semmit. Muszáj körülnézni. Tenni kell valamit.
Addig-addig zizeregtek, mígnem a zacskón egy helyütt meglazultak a szálak, és hét zabszem kipottyant ott.

A szatyorba kerülve ijedten próbálták összeszedni magukat, mert elégé szétszóródtak. De vészhelyzetben jobban működnek az érzékszervek, így képesek voltak az egyik sarokba tömörülni.

- Most mit tegyünk?
- Maradjunk együtt!
- De mit tegyünk?
- Csak maradjunk együtt. Otthon majd észrevesz minket Rózsi néni, és megmenekülünk.
- Megmenekülünk, te megőrültél? Joghurtban végzik mind a többiek, de mi most itt lehetőséget kaptunk.
- Gyertek, segítsetek, lyukasszuk ki a szatyrot!

Rózsi néni nem komálta a multikat, csak a piacra járt, és a szatyra sem volt gagyi műanyag, hanem szép, színes, kézzel varrott szőttes. Jobb is az, szebb is az, ráadásul ez hozott nagy fordulatot a magcsapat életében, ugyanis zsizsmegésükkel sikerült apró lyukat támasztani a szatyor sarkán. Az első belekapaszkodott a piciny lyuk peremébe, és bátor tekintetét Rózsi néni alá szögezte. Korai volna azonban rosszra gondolni emiatt, hiszen tekintete lefelé irányult. Sötét zugok helyett ő a reményt fürkészte.

A többiek nem szóltak semmit, pedig nagyon izgatottak voltak (egy zabszem sem fért volna el a fenekükben), mert marhára idegesítő volt az egész.

A bátor zabszem utat pillantott meg maga alatt. Nagyot sóhajtott, és odakiáltott társainak:
- Fiúk. Ez beton.
Olyan súlyos lett a csend, hogy leszakadt a szatyor egyik füle. De még mindig utaztak.

- De hát, mit kezdünk a betonon? Bevállaljuk? Végül is a szél nagyobb esély nekünk, mint a Rózsi néni, nem?
A hangulat pattanásig feszült, de mielőtt kifakadt volna, a bátor zabszem ismét bekiáltott:
- Föld, föld, föld!
Ennyit hallottak csak, s a társuk eltűnt a mélyben.

A következő zabszem állt a helyére, és nagy levegőt vett, de mielőtt a semmibe vetette volna magát, riadtan megkapaszkodott a peremben. Megint beton volt alattuk.

A következő két perc alatt bizonyossá vált számukra, hogy a föld és a beton rapszodikusan váltakozik alant. Nem sejtették persze, hogy Rózsi néni szereti levágni a bicikliút kanyarulatait, és földúton tekerni egy cseppet.

A második zabszemnek szerencsére nem ugrott, mert sikerült neki jó helyen kiszállnia.

A többi öt magtárs következett.

A harmadik zabszemecske elvétette, és a betonra hullott.
Állati zabos volt, de később feltámadt a szél, s olyan messzire vitte, hogy nem tudni, mi lett vele.

A negyedik és ötödik magocska egyszerre ugrottak, egymás kezét szorítva, csillogó szemekkel és reményekkel eltelve, de Rózsi néni épp egy döccenőbe hajtott, így nagyot repültek, s pont egy patak partján hullottak a nedves fűbe. Pár hét múlva már boldogan lengedezve ölelkeztek a szélben. De jó nekik!

A hatodik teljesen békét kötött önmagával, a világgal és Rózsi nénivel is. Amikor eljött a pillanat, ugrott. Lassan hullott alá, mint a száraz falevél. A szél elsodorta, s ő a betonút felett találta magát. Ekkor lehunyta a szemét. Hirtelen azonban ismét elkapta a szél, s csinos kis gödröcskébe pottyantotta a mező szélén. Kinyitotta a szemét. Felhők szálltak az égen, és ez annak jele, hogy minden a legnagyobb rendben. Elszenderült, és két évig csak gyönyörű dolgokról álmodott. Aztán nagyot nyújtozott, és jókedvében örömrügyekben tört ki.

A hetedik amolyan átlagos zabszem volt, nem is nagyon értette, hogyan kerülhetett egy ilyen történetbe, azt meg főleg nem, hogy miért maradt ő az utolsó. Azért izgult kicsit, de végül megvonta a vállát, és a legalkalmasabbnak ítélt pillanatban elengedte a lyuk peremét.

A kanyar nagyon apró volt, s mire földet ért, már a beton felett jártak. A zabszem ettől nagyon megütődött, teste fájdalmasan csikordult a hűvös kavicsok között. Ekkor egy újabb hatalmas ütést érzett, s a világ elsötétedett körülötte.

Áthajtott rajta a kerékpár hátsó kereke, s egy nagyobb kődarab beékelte őt az út betonjába.
Amikor magához tért, nem érzett semmit. Nem volt már mit tenni. Tehát, ezért maradt utolsónak.
Összeszorította a fogát.

...

Rózsi néni tíz év elteltével is ugyanolyan fitten tekerte a bringát, s nem viselte magán az idő vasfogát, helyette egy csinos kardigánt, mert a napok kissé hűvösbe fordultak. Nem úgy élete, amely az elmúlt tíz évben még többet gazdagodott, de a néni így is csupán csekély szerepet kap történetünk végén. Rózsi néni mobilja ugyanis megcsördült a bicikliúton, s őt nem hívhatja más ilyenkor, csak a lánya, ezért íziben letámasztotta a bringát, s rövid csevejbe fordult.

A beszélgetés végén azonban megakadt a szeme azon a gyönyörű, dús zabszálon, amely a betonból nőtt ki közel az úthoz, pont előtte. "Különleges egy növény lehet ez" - gondolta a néni, s egy darabig némán figyelte a daliás füzért. Aztán begyűjtött róla néhány zabszemet, s apró zsebkendőbe tekerte azokat. Jó lesz majd otthon a kertben.

"A sugallat-adást felfoghatjuk magvetésként – egyes magok betonra hullnak, és nem lesz belőlük semmi. Mások hamar szárba szökkennek. Ismét mások sokáig bújnak a földben, majd váratlanul kicsíráznak. Akadnak olyanok, melyek a betont is megrepesztik. A sugallatok – akárcsak a növényi magvak – igen nagy erővel rendelkeznek. Minél többet vetünk el minél jobban megágyazott talajba, annál sikeresebbek leszünk."

(Murányi Péter)

Tudod, egy-egy metafora mindenkinek mást és mást jelent. Kíváncsi vagyok, neked mi jutott róla az eszedbe.
Elmondod alul, a hozzászólásoknál?