Vannak problémás helyzetek, amelyekbe valahogyan hosszú időre beleragadunk. Mint az örömtelen házasság, ami unalmas, fárasztó vagy szomorú, de évtizedeket túlél, aztán meg már mindegy. Vagy pont az ellenkezője, az állandósuló magány, amellyel úgy tűnik, örökre együtt maradunk. A munkahely, ahonnan sosem lépünk tovább.
Nem akarok pesszimista lenni, ezért optimista vagyok, de akkor is azt kell mondanom, hogy sajnos az ilyesmi gyakori. Ez csöppet sem jó hír, de ne is elemezgessük soká, hanem keressük a kitörési pontot ezekből a helyzetekből. Mert van olyan, hogy valaki KILÉP egy ilyen problémából. Néha a változás talán próbára teszi ezeket az embereket, de végül megtapasztalják, hogy mennyivel jobb ez annál, ami volt. De az is lehet, hogy egyszerűen, elegánsan és gyorsan meg lehet oldani egy olyan problémát, amellyel már évek óta nem tudunk mit kezdeni.
Például évek óta nem találsz normális munkát magadnak, és a pénzhiány az egész életedre árnyékot vet, de nincs mit tenni, mert egyszerűen abban a városban nem lehet munkát találni. Évek óta kutatod. Csak rosszabb helyre tudnál menni.
Ilyen helyzetben a megoldás néha a dobozon kívül van - vagyis a városon kívül. Mert ha úgy döntesz, hajlandó vagy odébb költözni száz kilométerrel, talán egyből találsz munkát, és ráadásként jöhet még egy férj vagy feleség. (Nem kívánt törlendő, s ha már van, akkor nem kell több!)
Sokszor azért nem tudsz kilépni a szörnyű nehéz helyzetedből, mert kényszeresen meg akarsz felelni néhány saját magadnak felállított makacs elvnek.
Nem tudsz lefogyni - de az uszoda szóba sem jöhet.
Kicsi az önbizalmad - de kerülöd az embereket.
Fáradt vagy - de nem érsz rá pihenni.
A megoldhatatlan gondokat többnyire saját magunk készítjük el közönséges problémákból, és aztán éveken át a körülményeket okoljuk. Felháborító is az, ha a világ nem hajlandó alkalmazkodni a feltételeinkhez.
Nem tudom, neked vannak-e ilyen megoldatlan problémák az életedben, és ha igen, vajon van-e bennük valami belső korlát. Amihez csak te ragaszkodsz, pedig nem sokat nyersz általa.
A kitörési pont
A nagy kérdés az, hogy ha valóban viszonylag könnyen ki lehet lépni egyes nehéz élethelyzetekből, akkor vajon hogy a fészkes fenébe nem tesszük meg? Minek szenvedünk évekig?
A válasz teljesen egyértelmű: fogalmam sincs. De nem is érdekel, mert sokkal jobb azon elgondolkodnunk, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy KILÉPJÜNK a szürke ötköznapokból, és az üres hétvégékből, és valami igazán nagyot alkossunk az életünkben.
Olyan jó lenne azt mondani, hogy a megoldás odabent van. A szívedben, a lelkedben, vagy valami. De ezt erősen kétlem. Ha ugyanis éveken át képes voltál a problémádon ülni, és ennyi idő alatt sem tudtál rájönni a megoldásra, akkor magadtól sosem fogod megtalálni. A megoldás vélhetően mindvégig az orrod előtt volt, de oda egy fontos feltételt húztál fel, és ezért semmit sem láthattál belőle.
A külső erő
Ahhoz, hogy kilépj, kell egy külső erő, egy infó, jel, vagy valami, ami kilök téged a korlátok közül, és kirepít a boldogabb valóságba, mint a drótkerítésbe szorult teniszlabdát, amelyet a Buksi kutya addig lökdös az orrával, amíg az egyszer csak ki nem pattan a fűre. Szerencsés esetben a Buksin túl, bár a Buksinak pont a másik eset a szerencsésebb, mert imádja a labdákat elrejteni a kertben ( és itt van kutya elásva).
Kell egy külső erő, egy hatás, amely rávezet, hogy neked kell tenned valamit ebben a pillanatban. Nincs mire várni, nem kell senki a megoldáshoz, mert ez az a pillanat, amire vártál. Ez a jel.
Ne aggódj, nincs szükség délibábra, zordóra a kertek alatt, vagy angyali zenével aláfestett csodás látomásra. A külső hatás, a JEL, az üzenet, ami beindít, lehet akármi. Lehet egy email, egy hirdetés a buszon, egy ismerős, akivel összefutsz a piacon. Lehet ez a bolond cikk is, amit épp olvasol.
Azon jelek tömegében ülsz, amelyre mindig is vártál. Csak egyet vegyél észre, és már tovább is léptél.
Kérlek, gondolkodj el azon, hogy mi kellene ahhoz, hogy másképpen dönts, mint eddig? Hogy változtass?
Engem például jelentős adag édességgel sokmindenre rá lehet venni.
Szívesen látom a gondolataid a hozzászólásoknál.
Sokszor magunk sem tudjuk megmondani mi okozza a változást, de biztos hogy kell egy nagy löket, olyan motiváció ami felülír minden korlátunkat, félelmünket. És a felismerésen túl az elszántság. A tudat, hogy nincs lehetetlen. Sokszor kényelmesebb nem tenni semmit közben azzal önigazolást keresni, hogy a probléma megoldhatatlan. Erős dohányos voltam évekkel ezelőtt , többször le akartam szokni, de nem ment. Azután anyukám súlyosan beteg lett közvetve a cigitől. Eldöntöttem egyik pillanatról a másikra leteszem a cigit, mert fel akarom nevelni a gyerekeimet. Azóta közel 20 év telt el cigaretta nélkül. Ugyanez a fogyással. Évekig csak vágyakoztam, néha úgy csináltam mintha tennék is valamit, aztán meggyőztem magam ez nekem nem megy… Aztán tavaly nyáron cukorbeteg lett a legidősebb fiam. Döntöttem és életmódot váltottam. Most tartok a 18. leadott kilónál. A mostani legnagyobb változás az életemben nem ez, hanem annak a szemléletmódnak az átvétele ami a fennti cikkből is árad. Természetes igényemmé vált hogy megtaláljam végre önmagam, hogy ne a körülményeim rabja legyek hanem én legyek az aki írányítja az életemet. Ehhez rengeteg segítséget kapok tőled Tibi. Köszönöm.
Éva, úgy látom, te igazán kiteszel magadért, és nem félsz a változástól. A gyerekek mindig nagy felelősséget jelentenek, és ez önmagában sokkal nagyobb motiváció lehet, mint bármi más, beleértve az egészségünket is. Nagyon át tudom érezni, amiről írsz, hogy a gyerekek miatt az ember képes egyik pillanatról a másikra életmódot váltani.
Örülök, hogy itt vagy velünk!
Köszönöm:)
Tibi
Külső jel lehetek én magam is (ha már nézőpont és szemléletmód-váltás, akkor erről is érdemes szót ejteni). Tapasztaltam én is külső jeleket az életemben, az elmúlt időben arra is figyelmes lettem, hogy válhatok én is külső jellé valaki számára. Ez lehet nem tudatos (beszélgetés során felmerül), és lehet tudatos (tudom, mivel lehet tovább lendíteni). Számomra mind a kettő izgalmas, az utóbbival pedig elég szépen lehet gyakorolni a türelmet (kinyithatom valaki előtt az ajtót, de nem mindegy, hogy kifelé nyílik-e, és orrba vágni az ajtóval nem kívánom, ha meg befelé, ne akarjam az üvegre passzírozódni hagyni, mert még nem nyitottam ki neki) és emberismeretet (mert bizony van az a bizonyos dagonya, szemüveg, jó meleg levegő stb.).
Annie, ez nagyon jó gondolat, köszönöm. Mindannyian lehetünk külső jelek, igen.
Kedves Tibi!
Mint mindig most is beletrefeltél a közepébe! Mármint: mikor, miről, mit irni!
Változásokra szükség van és a változások jók! Persze, hogy a döntés előtt ott is kaparózunk ahol nem viszket, de ez rákényszerit bennünket (legalább is engemet) a változásra, és minden ilyen kilépés után egyszercsak megérkezik a katarzis, az az örömteli érzés milyen jó, hogy mertünk lépni.
Többször váltottam munkahelyet, szakmát, (mást nem kellett), de mindég úgy éreztem, egy fokkal jobbra léptem, még ha ez a szint alig érzékelhető volt is. Sosem vártam meg, hogy a körülmények toljonak tovább, sikerült megérezni mikor jött el az ideje a változásnak. Persze nagyon sokszor a változtatás után feltettem magamnak a kérdést: Tényleg, kellett ez nekem? Mert egy darabig kényelmetlen volt és nehéz, de hittem az intuicióban és az mindig átsegitett és mindég jó volt. Megtanultam, minnél kényelmetlenebb maga a változtatás, késöbb annál nagyobb a sikerélmény! Igazi sikerélmény (és fejlődés) pedig csak nagyon kényelmetlen helyzetek leküzdése után érkezik. Igy egy kicsit úgy vagyok mint az egyszeri: ki örül az esőnek, mert utána majd kisüt a nap.
Miért érzem úgy, hogy pont most kellett ezt elolvasnom? Mert most is változtatás előtt állok, és szükségem van a biztatásra. „Ez az irás volt nekem a jel!” Emlékeztetett rá miért is jó kilépni a megszokott komfortzónából, mindég megérkezik utána a kiérdemelt jutalom. Én ebben hiszek, és nem a szerencsében.
Köszönöm.
Igen, én is többször voltam már ilyen helyzetben, amikor változtatás után nem igazán láttam még az előnyét a döntésemnek. Néha hosszabb idő kellett, mire rájöttem, hogy miért volt jó valami. Aztán idővel az ember elkezd bízni abban, hogy minden döntése helyes, valamilyen szempontból. Köszönöm, kedves Zsuzsanna!
Kedves Tibi!
Nem gondolom, hogy nem tudod, mi az oka annak, hogy nem merünk/tudunk változtatni, csupán nem szánsz időt az okok felderítésére. A megoldásra koncentrálsz, pedig – véleményem szerint – az okok fontosak.
A legjelentősebb ok a félelem, ami egész életünket beszövi a kezdettől a végig.
Én is féltem: féltem attól, hogy ha otthagyom a biztos és viszonylag jól fizető munkahelyemet, mi lesz velem, honnét lesz pénzem, találok-e olyan munkát, ami megfelel az elvárásaimnak, amit örömmel csinálok, ahol azt érzem, ez vagyok én.
Éveken keresztül szenvedtem a posványban, de a bizonytalan jövőtől való félelem visszatartott attól, hogy lépjek, pedig a diplomámmal (joli joker diploma) és a tapasztalatommal elvileg számos helyen el tudtam volna helyezkedni.
Nos, az általad jelnek titulált dolog nálam egy történés volt. A munkahelyemen egyik reggel felugrott – az egyébként jól karbantartott – vérnyomásom 193-ra.
Nagyon-nagyon dühös lettem a világra, de elsősorban magamra, amiért hagytam idáig elfajulni a dolgokat. Közöltem magammal, hogy ez a meleg és büdös, de oly jól ismert és megszokott mocsaram nem mehet az egészségem rovására. Másnap már nem mentem be…….
Amíg táppénzen voltam, összefutottam a patikában egy ismerőssel; szó szót követett, állást ajánlott. Érdekesnek, újnak, rugalmasnak tűnt egy olyan területen, ami tőlem teljesen távol áll, de úgy voltam vele, hogy akár takarítani is elmegyek, de oda vissza soha többé. Megjegyzem, a húgom két diplomával takarít, és a nagyon közeli jövőben megalapítja saját takarító vállalkozását.
Ja, még egy nagyon erőteljes hozománya is van a táppénzes időszaknak: nagymértékben csökkent a pánikrohamok száma, továbbá a depresszió kezelésében is nagyot léptem előre.
Szóval, honnét jött a jel? Kívülről, belülről, nem számít már. Mertem nagyot lépni, a biztosból a totál bizonytalanba, felszabadultam, megkönnyebbültem, azt érzem, most kezdek el élni…újra.
Köszönöm
Kedves Tabita!
Örülök, hogy mertél nagyot lépni, és pozitív változást értél el.
Én nem merném kijelenteni, hogy az okok a fontosak. De azt sem, hogy a megoldás. Szerintem az a fontos, hogy tegyünk valamit a változásért.
Köszönöm, hogy leírtad!
Köszönöm!!!
Hát nem tudom, én már elmentem, visszajöttem, kerestem itt is ott, bárhol. Igen, vannak amiket nem tennék meg, pl. nem megyek el kurvának, de ezt nem fogom gondnak tekinteni. Elmentem tanulni, elmentem olyan helyre dolgozni ami egyáltalán nem nekem való , több alkalommal is. Nem beszélek emberekkel, mert amíg beszéltem addig csak rossz élményeim voltak, de ma sem zárkozóm el, ha valami olyan dolgot kell beszélnem ami releváns. Udvarias és kedves vagyok abban az esetben, ha másra nem ad okot az illető. Szóval ha van aki naponta átlépi a határait és várja a külsőjelet és kilép adlobozból akkor az én vagyok. De mégsem történik semmi, sőt. Már nincs nagyon hova tovább lépni. Úgyhogy ez hülyeség, ha szerencséd van akkor van ki út, ha nincsen akkor nincs kiút, meg is szakadhatsz. Költheted a pénzed iskolákra, lerakhatod minden vizsgádat, dolgozhatsz szívből és szeretetből, lehetsz elfogadó és kedves vagy kiállhatsz magadért ha kell, de semmi nem fog előre vinni. 🙂 Persze a reményt azért sose add fel, de vannak dolgok amiket már nem tudsz megcsinálni 20 évesen, 30 évesen, 40 évesen… hiába változik meg az életed akkor és hiába nyered meg az 5ös lottót is akár.
Szia Eszter!
Érdekes gondolatok. Bár nem értem, mi lehet abban a jó, ha olyan helyre mész el dolgozni többször is, ami nem neked való. A „nem beszélek emberekkel” sem tűnik jó döntésnek, akármilyen tapasztalatokra épülő döntésről van szó, én inkább ezt úgy értékelném magamban, hogy eddig nem a megfelelő emberekkel találkoztál.
„Ha szerencséd van, van kiút…” Semmiképpen sem gondolom, hogy ennek bármi köze van a szerencséhez 🙂
Én azt gondolom, hogy vannak megoldhatatlan problémák, de azokkal együtt lehet élni. Amiket már nem tudok megcsinálni, azokra nem is vágyom, de másra igen.
Szerintem mindig lehet tovább lépni. De ez természetesen csak a saját meglátásom, és egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Ettől függetlenül boldogabb vagyok így, mintha abban hinnék, hogy ha megszakadok, akkor sincs kiút. De megszakadni amúgy sem szeretnék 😀
Köszönöm, hogy ezt elmondtad.